A pénteki improvizációs vizsgakoncert két ősbemutatónak adott alkalmat: egy évekkel ezelőtt írt vonóstrióm, és a legújabb kamaradarabom hangzott el. Ezzel ebben a tanévben 4 premierről számolhatok be, amely jóval kevesebb, mint a korábbi átlag, de a körülményekhez képest nem rossz mennyiség.

A Gyászdal egy meglehetősen pesszimista és morbid felkérésre íródott, hiszen egy még meg nem történt halálesetre emlékezendő kérte a művet a megbízó. Elvállaltam a feladatot, és az előre megadott együttesre (klasszikus vonóstrió: hegedű, brácsa, cselló) megírtam ezt a körülbelül 2 perces darabot, amely aztán teljesen feledésbe merült. Körülbelül 2 hónapja találtam meg a kottáját, amikor Koleszár Dejtével a darabjaimat nézegettük, hallgatgattuk. A 2. Klaszter Vonóstriónak gyakorlatilag épp kapóra jött egy kis változás, ugyanis egy ideje csak a Salvatore LoCascio művet tanuljuk, amelyet ősszel szeretnénk előadni.

Az előadás nagyon szépen indult, teljesen olyan hangzást tudtunk elérni, amilyet elterveztem. A darab gyakorlatilag végig homofón, a ritmikája azonban nem egyszerű, nem könnyű egyeztetni a tempót. A második felén kicsit kevésnek éreztem a többieket, így nekem is vissza kellett vennem, amely nem biztos, hogy jót tett. Az egyetlen hiba gyakorlatilag az utolsó hang volt, Dejte ugyanis elnézte az ütemet, és 7/4 helyett csak 4/4-et játszott, így a darabot csak a Gál Zsoltival ketten fejeztük be. Tapasztalatnak mindenképp jó volt, és legalább mégegy művet kipipálhatok az előadandó darabok listáján.

A második mű már a közönség számára is minden bizonnyal izgalmasabb volt, ritkán lép fel 7 tagú együttes egy zongoravizsgán. Az Önindukció c. darabom alapötlete körülbelül egy hónappal ezelőtt fogalmazódott meg. A darabban az aleatóriának egy újabb ágát próbáltam ki, történetesen a 'Lutosławski módszert', miszerint partitúra-komponálás helyett direkt szólamkottákat írok. A hangszereseknek gyakorlatilag minden tételben két különböző feladatuk van: eljátszani, ami kötelező és szabályokat alkalmazni amikor lehet. Gyakorlatilag a hangszerek gyakran egymást indukálják a szabályok és a játszanivaló tekintetében, de leginkább a szólista alapján zenél mindenki, a karmester is. (Egészen konkrétan a szólista kottáját követve kellett vezényelnem és az alapján intettem azt, amit kellett.) Persze az új módszerek mellett a megszokott ismétléses aleatóriát is alkalmaztam, a hangzásokon gyakran érezhető Madarász Iván új "fuvolaversenyének" hatása.

Mindössze két próbával adtuk elő a darabot, amely e mennyiséghez képest igen jól sikerült. Persze nem volt hibátlan, gyakorlatilag mindenki hibázott legalább egyszer, de sosem estünk szét annyira, hogy az bárki számára hallható legyen. Az instabilitás egyébként adódik, hiszen úgy kell véletlenszerűen játszani, hogy közben arra is figyelünk, mit játszik a másik (szintén véletlenszerűen). Mindenképp segített, hogy (édesanyámat leszámítva) csak olyanok játszottak a darabban, akik már adtak elő Magyarit korábban; gyakorlatilag rögtön tudták, hogy mikor mit akarok elérni.

A szólót Kiss Dorka énekelte, lévén, az ő hangjára írtam a darabot. Neki volt a legnehezebb feladata, hiszen az énekelni/"énekbeszélni" valót meglehetősen bonyolultra írtam egyes tételekben. Bár a hangzatok eléggé idegenek voltak számára, elég hamar beleszokott a dologba, nagyon jól lehetett vele együtt dolgozni. Az előadáson is egy-egy kisebb hibát leszámítva teljesen azt produkálta, amit vártam és amire számítottam. Szerencsére az együttes sem harsogta túl - bár még nem kaptam meg a felvételt.

A szólistát egy kisebb együttes: trombita, kürt, hegedű, brácsa, cselló és zongora kísérte. A rézfúvós hangszereken a szüleim játszottak, zongorán Biró Zsófia kísért, a cselló szólam eljátszására pedig Paláncz Antóniát kértem meg, aki a BDZ művésze, már többször segített nekem. A hegedű és brácsa szólamot természetesen Zsolti és Dejte húzta. A játszanivalójuk összességében nem volt nehéz technikailag, azonban komplex volt összejátszás és koncentráció szempontjából. A legnehezebb instrumentális szólam talán a brácsa, de Dejte viszonylag könnyedén megoldotta, már elég tapasztalt aleatórikus zene terén.

Köszönöm mégegyszer a zenésztársaimnak, hogy részt vettek ebben a mókázásban!

A képekért köszönet Halmágyi Artúrnak!

.m.m. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.